2Móz 34,1–9

Ami itt történik: az ÚR bemutatkozása. Nem az első: Mózesnek már bemutatkozott a csipkebokornál is: „Én vagyok…”. Izráel népének is megmutatta már, hogy ki Ő: aki szereti őket, és akinek hatalma van megmenteni bármilyen erős ellenséggel szemben. Aki el tud tartani ott, ahol nincs élelem és víz…

Ez a mostani bemutatkozása mélyebb. Nem mindenkinek szól, egyedül Mózes hallja. Egy olyan Isten-ismeretet nyer, amit csak Istennel kapcsolatban állva lehet megkapni. Mózes Isten-kapcsolata a csipkebokornál kezdődött. Attól kezdve tapasztalta: ha engedelmeskedik, megteszi azokat a „lehetetlen” dolgokat, amiket az Úr parancsol, akkor Ő mégis lehetségessé teszi azokat. Mózesnek parancsolta meg, hogy „válaszd kétfelé a tengert”, de Ő tette meg.

Ezekben a helyzetekben és abban, ahogy Isten beszélt vele, egyre jobban megismerte Istent, és egyre mélyebb lett vele a közössége. Már bizalommal könyöröghetett hozzá akkor is, amikor a bálványimádás (az aranyborjú) miatt Isten nyilvánvalóan haragudott.

„Nyilván van az Isten haragja” (Róm 1,18), és kegyelem az, hogy ad lehetőséget az újrakezdésre. Meghallgatja Mózes kérését: „jöjjön velünk a Te orcád” (33,15–16), velük megy, újra nekik adja a törvényt. Ezután is megvédi őket ellenségektől, de fegyelmezi is őket. Nekik nincs személyes kapcsolatuk az Úrral, de az Úr végig megadja nekik a lehetőséget, hogy keressék Őt.

Mózes kapcsolata az Úrral személyes. Isten beszél vele, ő pedig azt kívánja, hogy még mélyebb legyen ez a kapcsolat. Még többet mutasson meg magából Isten: „mutasd meg nekem dicsőségedet” (33,18). Mi, akik az Úréi vagyunk, kívánjuk-e az egyre mélyebb kapcsolatot? Ha nem, akkor „nincs meg bennünk az első szeretet”, és ebből megtérésre hív minket. Ha igen, akkor valóban növekedhetünk az Ő ismeretében. Kol 3,10: „felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt”.

Isten teljesíti Mózes kérését, de elmondja, hol a határ. „Orcámat nem láthatod”. Hátulról mutatja meg magát, és kimondja a nevét. Ez a „név” a 6–7. vers: elmondja azt, amilyen az Úr, amilyen egyedül Ő. Ami itt áll, senki másra nem igaz: sem a „jó emberekre”, sem kitalált istenekre, sem angyalokra. Ő „az ÚR” (JHVH), az „Örökkévaló”. Irgalmas és kegyelmes Isten: aki az embert a gyengesége, bűnössége ellenére szereti, megbocsát neki. Igazságos: haragszik a bűn miatt, „nem hagyja büntetés nélkül”, megbünteti az atyákét a fiakban – azokon, akik gyűlölik Őt (20,5), akik nem térnek meg, akik nem fogadják el Őt. Akik elfogadják, azokra az „ezerízig” (örökké) tartó kegyelem vonatkozik. Az ő bűnüket – a mi bűnünket – is megbünteti, de nem rajtunk, hanem Fián, Krisztuson: Önmagán. Így jelenti ki Isten Mózesnek Krisztust. Krisztus az az „arc”, aki velük megy a pusztában, és aki velünk is jön.

Izráel népének többsége nem ismerte fel ezt az arcot. Ők csak Mózest látták, őt is lefedett arccal. De abból, ahogyan Mózesen keresztül az Úr beszélt velük és ahogyan bánt velük, meg kellett volna ismerniük. Néhányan meg is ismerték, pl. Józsué, Káleb.

Az a fény, ami miatt Mózes arcára nem lehetett nézni, Istentől származott. Előttünk ez a fény, ez a dicsőség Krisztus arcán ragyog fel (2Kor 4,6). Úgy nézzük, ahogy a kereszten lehetett látni, mert ebben lehet meglátni, hogyan lehet Isten egyszerre irgalmas, kegyelmes és igazságos, aki megbünteti a bűnt.

Aki ezt az arcot nézi, sugározni fog: látszik rajta, hogy benne van Krisztus. Mi magunk „cserépedények” maradunk (2Kor 4,7), a gyengeségünkkel, azzal, hogy „mindenütt szorongatnak, üldözöttek vagyunk”. De amíg ezeket átéljük, megtanulunk Tőle és nem emberektől függeni: folytonosan Tőle kérni az erőt, a védelmet, a bocsánatot. Mélyül a Vele való kapcsolatunk: tudni fogjuk, miért kell könyörögnünk, meglátunk egyre többet, amiért hálát adhatunk. Közben az üldözés, a szorongatás, a „halál révén állás” marad, de így lesz látható bennünk Jézus élete (2Kor 4,11).

2Kor 4,17–18

Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.